Valamikor régen nagy öröm volt, ha kapott egy telefonvonalat az ember, főleg akkor, ha az egyéni vonal volt, ami azt jelenti, hogy nem iker.
Az ikerség azt jelentette, hogy amíg a másik vonalhasználó beszélt, addig az egyiknek süket volt a telefonja.
A telefon-ébresztő szolgáltatásra viszont még jól emlékszem, ahol egy kellemes hang szólalt meg, amikor félálomban felvettem a kagylót. Jó reggelt kívánt, én megköszöntem. Külön érdeme volt ennek a szolgáltatásnak, hogy ha valami miatt nem vette fel a páciens a telefont, később újra próbálkoztak, sőt, ha vonalhibát észleltek, ők jelezték a telefon-központnak, és meg is javult. Mondhatnám úgy is, hogy személyes figyelmet kapott az előfizető. Ha jó volt a vonal, mindenképpen felébresztették, ha elromlott, megjavíttatták.
Manapság merőben más a helyzet. A kérésnél még szerencsére élő ember van a vonal másik végén.
Engem mindig megnyugtat, ha élő emberrel kommunikálhatok. Nem érzem magam kiszolgáltatottnak, vagyis embernek érzem magam, nem pedig egy kattintó, tárcsázó, gombnyomó nyűgnek.
Szóval, ma egy robot ébreszt, ha rákényszerülök az ébresztésre. Amit hallok, az egy gépi hang. Ha nem veszem fel, neki úgy is jó, a robot tárcsázott, feladat kipipálva. A többi meg az én bajom, meg egyáltalán, miért is nem vagyok robot inkább?
Félreértés ne essék, feltétlen híve vagyok a technikai haladásnak, rajongója a scifi-irodalomnak.
Ugyanakkor nem hiszem azt, hogy robotokkal lehet helyettesíteni az embert.
A témát csak félbehagyom, mert még lehetne boncolgatni a különböző hivatalok telefonos menü-rendszerét, amitől a hideg is kiráz.
Kérek egy kicsit több emberséget. Mellékhatás?ként, valamivel több élő ember jutna álláshoz. Nem elvetendő szempont.
2008.03.05.
Utolsó kommentek