NAPRA NAP

Valamikor régen nagy öröm volt, ha kapott egy telefonvonalat az ember, főleg akkor, ha az egyéni vonal volt, ami azt jelenti, hogy nem iker.
Az ikerség azt jelentette, hogy amíg a másik vonalhasználó beszélt, addig az egyiknek süket volt a telefonja.

Most nem részletezem a telefon történetét, és nem ismertem a telefonos kisasszonyok világát, amikor élőszóban kellett kapcsolást kérni.

A telefon-ébresztő szolgáltatásra viszont még jól emlékszem, ahol egy kellemes hang szólalt meg, amikor félálomban felvettem a kagylót. Jó reggelt kívánt, én megköszöntem. Külön érdeme volt ennek a szolgáltatásnak, hogy ha valami miatt nem vette fel a páciens a telefont, később újra próbálkoztak, sőt, ha vonalhibát észleltek, ők jelezték a telefon-központnak, és meg is javult. Mondhatnám úgy is, hogy személyes figyelmet kapott az előfizető. Ha jó volt a vonal, mindenképpen felébresztették, ha elromlott, megjavíttatták.

Manapság merőben más a helyzet. A kérésnél még szerencsére élő ember van a vonal másik végén.
Engem mindig megnyugtat, ha élő emberrel kommunikálhatok. Nem érzem magam kiszolgáltatottnak, vagyis embernek érzem magam, nem pedig egy kattintó, tárcsázó, gombnyomó nyűgnek.
Szóval, ma egy robot ébreszt, ha rákényszerülök az ébresztésre. Amit hallok, az egy gépi hang. Ha nem veszem fel, neki úgy is jó, a robot tárcsázott, feladat kipipálva. A többi meg az én bajom, meg egyáltalán, miért is nem vagyok robot inkább?

Félreértés ne essék, feltétlen híve vagyok a technikai haladásnak, rajongója a scifi-irodalomnak.

Ugyanakkor nem hiszem azt, hogy robotokkal lehet helyettesíteni az embert.

A témát csak félbehagyom, mert még lehetne boncolgatni a különböző hivatalok telefonos menü-rendszerét, amitől a hideg is kiráz.
Kérek egy kicsit több emberséget. Mellékhatás?ként, valamivel több élő ember jutna álláshoz. Nem elvetendő szempont.

2008.03.05.

Még dél sincs, és gondolatban már öt-hat bejegyzést írtam, kerestem hozzá fotókat, de leginkább saját képeket készítettem. Fejben. Nem voltál mellettem, hogy hangosan kimondjam, és választ kapjak.

Hogy mi lesz belőle?
Remélem nem fogom elfelejteni estére, és a kivitelezésre is marad időm.

Egy új dobozt tettem oldalra, legalább értem már, hogy mire való a HTML doboz.
Hála a Firefox kiterjesztésnek, még a formázás is gyorsan ment.

Lehet, hogy a korábban hasztalannak tűnő küzdelmek most kamatoznak?

Most vár a napi rutin, de ez is egy külön gondolatkör.

2008-03-04 11:40

Ez a nap úgy rohant át fölöttem, hogy most érzékelem csak, hogy este van. Dehogy este, hiszen már éjfél is elmúlt.
Beszélgettem egy sablonszerkesztővel, azt is mondhatnám, hogy együtt dolgoztunk, de eléggé egyoldalúra sikeredett. Kettőnk közül én voltam kreatívabb, én kezdeményeztem, és minderre csak gépies válaszokat, és egy rakás félreértést kaptam.

Annyira, de annyira szerettem volna, ha valami módon közös nevezőre jutunk!
A sok erőfeszítés végén mégis nekem kellett megértenem a partnert, passzív ellenállása erre kényszerített. Nem volt más választásom. Nem mondhatom, hogy minden rejtett kényszerpályáját (de furcsa szó) felismertem, de jelentős előrelépéseket könyvelhetek el.

Csak az a rengeteg ráfordított idő, azért a kicsike sikerért, csak az ne töltötte volna ki a napom nagyobb részét. Érzelemnek nyomát sem fedeztem fel rajta, se ilyennek, se olyannak. Roppant közönyös volt, annak ellenére, hogy én bezzeg gazdag szókinccsel, és fogalomtárral színesítettem a kommunikációt.

tanulság? konklúzió? juszt se. Ilyen későn?

Azt hiszem, nem sokáig fogom ezt így hagyni, még akkor sem, ha csak én olvasom ezt a blogot. Ilyesmit nem lehet egy ész nélküli gépezetre bízni, mert honnan is találhatná ki az én ízlésemet?

Sipirc innen automata...

Ez egy kis novella címe, amit valamikor régen olvastam. Sajnos azóta nem találkoztam vele,és a szerzőre sem emlékszem. Moldova? Örkény? (köszönöm nagyia: Moldova György  Akar velem beszélgetni? című kisregénye)

Arról szól, hogy valaki telefonon felhívogat embereket, ezzel a kérdéssel. Akkor nagyon nem értettem...

Sokszor gondolkodtam már el azon, hogy milyen is az életünk manapság.
Mennyire csukódunk be a négy fal közé, különböző okokból?

Egyszerűen számbavettem a közvetlen környezetemet, hogy ki kivel tud beszélgetni - természetesen ez csak feltételezés- , kivel tud kimozdulni, közösen gondolkodni.

Ma nagyon sokan dolgoznak otthon, vagy egyedül, egyszemélyes vállalkozóként. Az átkosban ugye mindenkinek kellett hogy munkahelye legyen, valahogy mindenki szem előtt volt, része volt egy közösségnek.

Ma messze más a helyzet. A nagyon áhított otthon-dolgozás, függetlenség, nem kevés hátrányos mellékhatással jár. A közösség, mint adottság, eleve  kiesik.


A nyugdíjasokra is nem kevés cikiző megjegyzést hallok, ami persze régen is volt, pl. a "kávéházi nénikék". Bár, ha szerencsénk van, mi is megérhetjük a szép kort, és talán még sivárabb közösségi lehetőségeink lesznek, mint nekik. Ugyan, hol lehet manapság egy szimpla mellett elüldögélni?

Érdekes lenne -persze, ha mást is érdekel, - körülnézni egy kicsit. Tíz ismerősből, itt elsősorban a lakóhely környezetére gondolok- szóval a tíz ismerősből hányan élnek többtagú családban, és mit lehet feltételezni arról, hogy vajon kivel beszélgetnek nap mint nap ők, és azok, akik egyedül élnek?